Őszinteség nélkül nincs józan struktúra

A józanság nem a nagy fogadalomnál kezdődik, hanem ott, ahol megjelenik az első valódi őszinteség. A sorozat 4. része a nulladik lépésről, az ambivalenciáról és arról szól, hogyan billenhet az ember a tagadásból az absztinencia felé.

Az előző részben arról írtam, hogyan épül fel a függőség sajátos anti-struktúrája. Nem egyik napról a másikra történik. Lassan rendeződik át az élet az alkohol vagy más szer köré. Először csak lazításnak, megküzdésnek, társasági szokásnak, feszültségoldásnak tűnik. Aztán egyszer csak már szervezni kell köré a napot, a kapcsolatokat, a magyarázatokat, az elkerüléseket, a hazugságokat. A kérdés innen nézve az, hogy ha a függőségnek van szerkezete, akkor hol kezdődik a józanság szerkezete. Szerintem nem a nagy fogadalomnál. Nem is ott, amikor az ember először kimond egy szép mondatot a változásról. Hanem ott, ahol megjelenik az első valódi őszinteség. Nem a teljes, tökéletes, mindent egyszerre feltáró őszinteség, mert olyan ritkán van. Hanem az a kicsi, de már nem visszavonható belső mozdulat, amikor az ember először nem hiszi el egészen a saját magyarázatát.

Én is csak akkor tudtam kimondani magamról, hogy alkoholista vagyok, amikor már nem ittam alkoholt. Addig teljesen tagadtam magam előtt is. Ez kívülről talán furcsának tűnhet, mert az ember azt gondolná, hogy a beismerés előbb van, és utána jön a józanság. A valóság sokszor nem ilyen szabályos. Amíg ittam, nem az volt bennem, hogy pontosan látom, csak nem akarom kimondani. Inkább egy egész belső védelmi rendszer működött. Magyaráztam, kisebbítettem, másokhoz hasonlítottam magam, a munkára, a stresszre, az élethelyzetre, a sikerekre vagy a kudarcokra hivatkoztam. Valahol persze már voltak repedések, de nem volt bennem elég távolság, biztonság és józan tér ahhoz, hogy elbírjam ezt a mondatot: alkoholista vagyok. Ezért gondolom ma úgy, hogy a beismerés nem puszta információ. Nem annyi, hogy valaki végre kimondja azt, amit mások már rég látnak. A beismeréshez belső állapot kell. És néha ehhez előbb kell valamennyi józanság, kapcsolat, csend vagy megtartó közeg, hogy az ember egyáltalán képes legyen igazat mondani magáról.

Ezt nevezem én nulladik lépésnek. Nem hivatalos 12 lépéses kifejezésként használom, hanem saját tapasztalatból és szakmai gondolkodásból. A nulladik lépés az első lépés előtti tér. Az a belső állapot, amikor az ember még nem áll stabilan a felépülés oldalán, de már nem is tud teljesen visszabújni a régi tagadásba. Már zavarja valami. Már nem működik olyan simán a magyarázat. Már fáj a következmény, de még fájdalmasabbnak tűnik elengedni azt, ami eddig valahogy szabályozta az életet. Ez az ambivalencia tere. Az ember egyik része szabadulna, a másik része ragaszkodik. Egyik része már látja, hogy az ivás elvesz, a másik még emlékszik arra, hogy adott is valamit: oldást, bátorságot, tompítást, menekülést, átmeneti megkönnyebbülést. A változáskutatás ezt az ambivalenciát nem egyszerű akaratgyengeségként írja le, hanem a változási folyamat természetes részének tekinti (Prochaska, DiClemente, & Norcross, 1992). Nekem ez nagyon fontos, mert segít nem leegyszerűsíteni azt, ami belül történik.

Az absztinencia felé billenés sokszor nem drámai pillanat, hanem több apró elmozdulás összeadódása. Nem biztos, hogy az ember egyszer csak hőssé válik. Inkább elfárad a hazugságban. Elfárad abban, hogy mindig tartani kell egy történetet. Elfárad abban, hogy belül mást tud, mint amit kifelé mond. Elfárad abban, hogy már nem tudja őszintén megkülönböztetni a valóságot a saját önvédő mondataitól. Az őszinteség ilyenkor nem erkölcsi dísz, hanem tehermentesítés. Nem azért fontos, mert ettől az ember szebb lesz, hanem mert hazugságra nem lehet józan struktúrát építeni. Lehet ideig-óráig nem inni úgy is, hogy közben a régi önbecsapások megmaradnak. De az nagyon törékeny. A józanság nemcsak az alkohol hiánya, hanem más viszony a valósághoz. Kevesebb takarás. Kevesebb szerep. Kevesebb belső alku. Több kimondott mondat. Több vállalt felelősség. Több segítség. Ezért az őszinteség nem külön téma a felépülésben, hanem alapozás.

De az ambivalencia nem mindig az absztinencia felé billen. Vissza is billenhet az ivás felé. Sőt, nagyon gyakran visszabillen. Akkor is, ha az ember már látott valamit. Akkor is, ha egyszer már kimondott egy igaz mondatot. Akkor is, ha egy reggelen tényleg megijedt. Az egyik legerősebb visszahúzó erő a szégyen. Ha az őszinteség pillanatát azonnal megszégyenítés követi, az ember könnyen visszazár. Ha kimondja, hogy baj van, és erre csak ítéletet, megalázást vagy reménytelenséget kap, akkor a valóság túl fájdalmas lesz. Ilyenkor az alkohol megint megjelenhet mint gyors menekülés a kimondott igazság elől. A másik visszahúzó erő a magára hagyottság. Ha az ember beenged egy pillanatra valamit a valóságból, de utána nincs hová mennie vele, nincs kinek elmondani, nincs következő lépés, nincs kapcsolat, akkor a régi megoldás még mindig kéznél van. Ezért nem elég azt mondani valakinek: „ismerd be végre". Lehet, hogy igaza van annak, aki ezt mondja. De ha nincs mellé megtartás, akkor az igazság nem biztos, hogy felszabadít. Lehet, hogy csak tovább nyomja az embert a szégyenbe.

A motivációs szemlélet számomra azért fontos, mert nem akarja erőből legyőzni az ambivalenciát. Nem vitában akarja bebizonyítani a kliensnek, hogy nincs igaza. Inkább segít abban, hogy ő maga kezdje meghallani a saját ellentmondásait: mit szeretne, és hogyan él; mit veszít, és mit véd még mindig; mitől fél a változásban, és mitől fél akkor, ha nem változik (Miller & Rollnick, 2013). Ez nem puhaság. Sőt, szerintem sokkal nehezebb, mint rávágni valakire a diagnózist vagy az ítéletet. Türelmet kíván, de nem hazudik együtt a másikkal. Tartja a valóságot, de nem alázza meg vele. A szembesítésnek is ez lenne a lényege. Nem az, hogy „nézd meg, milyen ember vagy", hanem az, hogy „nézzük meg együtt, mi történik". Ez óriási különbség. Az egyik védekezést termel, a másik talán megnyit valamit.

A 12 lépéses felépülési szemlélet első lépése majd ezt mondja ki radikális tömörséggel: „Beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben – hogy életünk irányíthatatlanná vált" (Alcoholics Anonymous World Services, 1953/2013). Erről a következő részben szeretnék részletesebben írni. Most csak az érdekel, mi van ez előtt. Mert az első lépés nem a semmiből érkezik. Előtte van a nulladik lépés tere: a nyugtalanság, az alkudozás, a szégyen, az első igaz mondatok, a visszabillenések, a kísérletek, a remény apró jelei. Előtte van az a belső pillanat, amikor az ember még nem biztos abban, hogy józan akar lenni, de már abban sem biztos, hogy tovább tudja élni ugyanazt a hazugságot. Szerintem szakmailag ezt a teret nagyon komolyan kell venni. Itt dőlhet el sok minden. Nem véglegesen, de irányként. Ha ebben a térben csak nyomás, szégyen és kioktatás van, akkor az ember gyakran visszamenekül a régi működésbe. Ha viszont ebben a térben megjelenik egy józan ember, egy csoport, egy biztonságos beszélgetés, egy szakember, aki nem ijed meg az igazságtól, akkor az ambivalencia lassan átbillenhet az absztinencia irányába.

A hajléktalanellátásban ezt különösen sokszor láttam. Nem akarom erre szűkíteni a témát, mert a jelenség sokkal tágabb, de ott nagyon élesen látszik, hogy a szerhasználat ritkán áll önmagában. Lakhatási veszteség, szégyen, kapcsolati törések, intézményi kudarcok, pszichés terhek és sokszor régi traumák is körülveszik. Ilyen helyzetben az őszinteség kockázatos. Ha valaki kimond valamit, azzal nemcsak az ivását érinti, hanem az egész addigi túlélési történetét. Ezért ott különösen fontos, hogy az igazság kimondása ne egyenlő legyen a megsemmisüléssel. Legyen következmény, legyen határ, legyen felelősség, de legyen kapcsolat is. Mert ha az ember azt tanulja meg, hogy az őszinteség után csak kizárás van, akkor a hazugság túlélési eszköz marad. Ha viszont azt tapasztalja, hogy az őszinteség után segítség, keret és következő lépés is lehet, akkor a valóság már nem csak fenyegetés, hanem a változás kezdete.

Nekem a józanságban az őszinteség először nem valami nagy erkölcsi magaslat volt. Inkább megkönnyebbülés. Nem azonnal, nem mindig, nem tökéletesen. De ahogy lassan nem kellett ugyanazokat a történeteket fenntartani, valami belül elkezdett rendeződni. Az ember sokáig azt hiszi, hogy a hazugság védi. Aztán egyszer csak kiderül, hogy rengeteg energiát visz el. Emlékezni kell, takarni kell, magyarázni kell, szerepet kell játszani. Az őszinteség eleinte félelmetes, mert leveszi ezeket a védelmeket. Később éppen azért lesz megtartó, mert nem kell minden pillanatban újraépíteni a hamis szerkezetet. Ebből lesz valami nagyon egyszerű, de nagyon erős alap: ma nem kell hazudnom magamnak. Ez még nem a teljes felépülés. De már nem ugyanaz a nap, mint amikor minden mondatom az ivás védelmét szolgálta.

Ezért mondom, hogy őszinteség nélkül nincs józan struktúra. Nem azért, mert az őszinteség önmagában mindent megold. Hanem azért, mert nélküle minden más bizonytalan alapra kerül. Lehet csoportba járni, lehet szakemberhez menni, lehet jó mondatokat megtanulni, lehet absztinens napokat gyűjteni, de ha közben a belső történet változatlanul hamis marad, akkor a józanság nem kap valódi szerkezetet. Az absztinencia felé billenést sok minden segítheti: következmények, elfáradás, kapcsolat, sorstársi példa, szakmai segítség, napirend, remény, a család vagy a közösség tartása. De ezek csak akkor tudnak igazán építőanyaggá válni, ha megjelenik mellettük az őszinteség. Nem a tökéletes őszinteség. Az első őszinteség. Az a mondat, amit már nem lehet teljesen visszanyelni.

A következő részben innen lehet majd továbblépni az első lépéshez. Mit jelent az, hogy tehetetlen vagyok az alkohollal szemben? Miért nem felelőtlenség ezt kimondani? Mit jelent az, hogy az életem irányíthatatlanná vált, akkor is, ha kívülről még sok minden működőképesnek látszott? Ezek már az első lépés kérdései. A nulladik lépés viszont az a csendesebb, kevésbé látványos belső hely, ahol az ember először megsejti: nem tudok józan életet építeni arra, amiben továbbra sem vagyok őszinte.

És talán ez a józanság első valódi építőanyaga.