Az első lépés: amikor már nem tudtam azt mondani, hogy majd én megoldom

Az első lépést könnyű úgy hallani, mintha a tehetetlenség a felelősség feladását jelentené. Nekem éppen az ellenkezőjét jelentette: annak felismerését, hogy az alkohollal kapcsolatban már nem én szabom megbízhatóan a feltételeket, és ezzel együtt egyre több valódi döntést tudtam meghozni a józanságomért.

Reggel hosszú üzleti útra indultam. Akkorra már nagy káosz volt körülöttem: a cégeim kezdtek tönkremenni, én pedig egyre rosszabb állapotban voltam. Az út elején vettem hét deci, negyvenöt százalékos grappát. Nem azért, hogy berúgjak. Azért, hogy ne remegjen a kezem, megnyugodjon a gyomrom, és működőképes maradjak. Megálltam egy parkolóban, ittam néhány kortyot, telefonálni kezdtem, aztán ittam még. Az üzleti útra már el sem indultam. Ott, a parkolóban megittam az egészet, és eszméletlenre ittam magam. Arra, hogyan kerültem haza, nem emlékszem. Másnap reggel csak annyit tudtam mondani: valaki segítsen. Segítséget kértem, de még ekkor sem tartottam magam alkoholistának. Először pszichiátriai kezelésre kértem a felvételemet. Addiktológiai rehabilitációra nem akartam menni. Körülbelül másfél hónap kellett ahhoz, hogy eljussak oda: az alkohol nem egyszerűen része a problémáimnak. Nekem az alkohollal van problémám. Amit erről most leírok, visszatekintő értelmezés: akkor még nem használtam ezeket a fogalmakat, és nem láttam ilyen tisztán a folyamatot.

Segítséget kérni és felismerni, hogy pontosan mihez kérek segítséget, két külön pont volt az utamon. Már tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben, és azt is, hogy egyedül nem tudom tovább csinálni. Az alkoholt mégis inkább a stressz, az üzleti kudarc, a kimerültség és az idegi állapot következményének láttam. Az előző részekben arról írtam, hogyan fér meg egymás mellett a baj érzékelése és annak magyarázata. Itt egy lépéssel tovább szeretnék menni: mi történik akkor, amikor az ember már nem újabb magyarázatot keres, hanem elkezd kapcsolatba kerülni azzal, ami ténylegesen történik vele?

A 12 lépéses felépülés első lépése így fogalmaz: „Beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohol fölött – hogy életünk irányíthatatlanná vált." Ezt a mondatot két részből álló, mégis egyetlen beismerésként értem. Az első fele az alkoholhoz való viszonyomról szól: már nem építhetek arra, hogy pusztán akaraterővel, új szabályokkal vagy egy újabb fogadalommal megbízhatóan szabályozni fogom az ivásomat. A második fele megmutatja ennek az életre gyakorolt következményét. Nem váltam mindenre képtelenné. Dolgoztam, telefonáltam, döntéseket hoztam, ügyeket intéztem. Kívülről sokáig fennmaradhatott a működés látszata. Közben egyre több dolog alakult másként, mint ahogyan szerettem volna, és az alkohol mind több döntésembe, kapcsolati helyzetembe és következménybe beleszólt. A tehetetlenség és az irányíthatatlanság ezért ugyanannak a felismerésnek két oldala: elvesztettem az ivásom megbízható szabályozását, és ennek hatása fokozatosan túlnőtt magán az iváson.

Fontosnak tartom, hogy az AA tapasztalati nyelvét ne keverjük össze automatikusan a szakmai fogalmakkal. A „tehetetlenség" itt nem diagnosztikai kategória, és nem is azt állítja, hogy az ember minden döntési képességét elveszítette. Szakmai fordításként én a kontrollvesztés felismerését, a korábbi önszabályozási stratégia korlátjának belátását és a valósághoz való pontosabb alkalmazkodást látom benne. Ez értelmezés, nem szó szerinti megfeleltetés.

Az utolsó berúgásom szinte sűrítve mutatja meg ezt. Azért vettem alkoholt, hogy működni tudjak. Azt vártam tőle, hogy megszüntesse a remegést, rendezze a gyomromat, és lehetővé tegye, hogy folytassam a napomat. Még mindig úgy gondoltam, én használom az alkoholt egy cél érdekében. Néhány órával később eszméletlenül feküdtem egy parkolóban. Amikor ebben a cikkben a kontroll fennmaradásának hitéről írok, ezt a saját tapasztalatot értem alatta: azt hittem, továbbra is én határozom meg az ivás szabályait, miközben a tapasztalataim újra és újra mást mutattak.

Szakmai nyelven a kontroll sérülése ennél összetettebb folyamat. A függőség neurobiológiai modelljei a jutalmazás és motiváció, a stresszfolyamatok, a szokásképződés, a sóvárgás és a végrehajtó kontroll változásait együtt vizsgálják; ezek a folyamatok hozzájárulhatnak a szerhasználat kényszeresebb jellegéhez és a döntési kontroll sérüléséhez (Koob & Volkow, 2016). Ez segít megérteni, miért kevés a „szedd össze magad" vagy a „mostantól igyál kevesebbet" típusú tanács. A hazai felépüléskutatás egy másik oldalról világít rá ugyanerre. B. Erdős és munkatársai főként polidrog-használó, terápiás közösségi tapasztalattal rendelkező résztvevők körében végzett kvalitatív vizsgálatában az „én vagyok felelős" kódnál a felelősség felvállalása előremutató lépésként jelenik meg, míg a bűntudat a felépülést akadályozhatja; a szerzők a 12 lépéses betegségkoncepció szerepét a terméketlen önvádlások meghaladásával is összekapcsolják (B. Erdős et al., 2015, p. 120). Ugyanebben a tanulmányban a „képtelen változni" kódnál a kontrollvesztés felismerése egyben a változás szükségességének felismeréseként jelenik meg (p. 135). Később a „józanság szabadsága" annak felismerését jelöli, hogy az ember ismét döntéseket hozhat, amelyekkel tovább alakíthatja az életét (p. 122). Ezek a megállapítások nem alkohol-specifikus mintából származnak, ezért itt felépülési párhuzamként használom őket.

Itt érthető meg az első lépés látszólagos paradoxona. A tehetetlenség az alkohol fölött és a józanság fenntartásába vetett énhatékonyság nem feltétlenül egymás ellentétei. Más kérdés, hogy képes vagyok-e megbízhatóan szabályozni az ivást, ha újra inni kezdek, és más kérdés, hogy képes vagyok-e olyan döntéseket, kapcsolatokat és napi gyakorlatokat kialakítani, amelyek az absztinenciámat támogatják. Az AA-részvétel lehetséges hatásmechanizmusait vizsgáló kutatásokban az absztinencia-énhatékonyság is megjelenik. Bogenschutz és munkatársai a Project MATCH 1284 résztvevőjének adatait elemezve azt találták, hogy az absztinencia-énhatékonyság az AA-részvétel későbbi absztinenciára gyakorolt kedvező hatásának mérsékelt részét közvetítette (2006). Kelly és munkatársai egy nagyobb Project MATCH-mintán azt találták, hogy járóbetegeknél főként az adaptív társas hálózati változások és a szociális absztinencia-énhatékonyság, a súlyosabb állapotú utánkezelési csoportban pedig ezek mellett a spiritualitás növekedése és a negatív affektus csökkenése is szerepet játszott az AA-részvétel és a jobb alkoholhasználati kimenetek kapcsolatában (Kelly et al., 2012). Ezek a vizsgálatok az AA-részvételt vizsgálták, nem az első lépés elfogadását. Az, hogy a tehetetlenség elfogadása és az énhatékonyság erősödése együtt értelmezhető, már az én szakmai olvasatom. Nekem ez jó nyelvet ad ahhoz, amit saját tapasztalatból ismerek: nem attól lettem szabadabb, hogy vissza tudtam volna szerezni az ivás fölötti kontrollt, hanem attól, hogy elfogadtam, erre már nem építhetem az életemet.

Nálam a felismerés nem egyetlen nagy pillanatban született meg. Előbb segítséget kértem, aztán absztinens lettem, és józanul kezdett lassan érthetővé válni, mi történt velem. A saját történetemben ezért a sorrend inkább így nézett ki: absztinencia – belátás – döntés. Ezt nem általános szabályként írom. A felépülés útjai különböznek. A saját tapasztalatom arra tanított, hogy a motivációt sem érdemes egyszerű, lineáris sorrendként elképzelni. Valaki bekerülhet előbb egy biztonságos, szermentes közegbe, elkezdhet másképp működni, és csak később képes tisztábban értelmezni a korábbi életét. B. Erdős és munkatársai főként polidrog-használókkal, terápiás közösségi környezetben végzett vizsgálatában a közösség biztonságos környezetként, a szociális tanulás és a felépülésért vállalt fokozatos felelősség terepeként jelenik meg (2015, p. 117). Nem ugyanaz a populáció, mint amelyről én személyes tapasztalatból írok, de a folyamatnak ez a része jól felismerhető párhuzamot ad.

Segítőként ebből egy fontos következtetést viszek tovább. Ha valaki vitatkozik a diagnózissal, kisebbíti az ivását vagy más problémát nevez meg elsődlegesnek, ebből még nem következik automatikusan, hogy minden változási motiváció hiányzik. A belátást nem lehet kívülről beletölteni az emberbe. A direkt, konfrontáló stílus ráadásul ellenállást erősíthet: Miller, Benefield és Tonigan kontrollált vizsgálatában a direktív-konfrontatív tanácsadói stílus több kliensellenállással járt, és a nagyobb mértékű terapeuta-konfrontáció rosszabb egyéves ivási kimenettel függött össze (1993). Ettől még a következményekkel foglalkozni kell. A különbség a módban van. A segítő támogathatja, hogy az érintett maga vizsgálja meg a saját viselkedése, céljai és következményei közötti ellentmondásokat; adhat pontos információt, tarthat világos határokat, és segítheti a változás saját indokainak megszületését. Az empowerment klasszikus megközelítésében is az érintett önrendelkezése áll középpontban: Lee az empowermentet olyan folyamatként tárgyalja, amelyet maga az érintett indít és tart fenn, míg mások támogatni és elősegíteni tudják azt (Lee, 2001, p. 32).

Az első lépés így már nem vereségként áll előttem. Inkább egy pontosításként: nem állítom tovább magamnak, hogy megbízhatóan irányítok valamit, amit a tapasztalataim szerint nem irányítok. Ettől a felelősségem nem lesz kisebb. Éppen konkrétabbá válik. A döntés is korábbra kerül. Az ivás megkezdéséről szóló döntés és a mértékkel ivás megbízható kontrollja két külön dolog. A saját felépülésemben arra jutottam, hogy ha inni kezdek, nem építhetek arra, hogy majd én szabom meg biztosan, hol lesz a vége. Ezért a választásom ma az első ital előtt történik: kérek-e segítséget, elfogadom-e, kapcsolatban maradok-e a józanságomat támogató emberekkel, és megteszem-e azokat a napi dolgokat, amelyek megtartanak.

A „valaki segítsen" még nem volt teljes belátás. De valami már megbomlott abból a régi bizonyosságból, hogy majd én megoldom. Később értettem meg, hogy a tehetetlenség és az irányíthatatlanság ugyanannak a beismerésnek a két oldala. Nem tudtam megbízhatóan irányítani az ivásomat, és ennek következtében egyre kevésbé tudtam úgy alakítani az életemet, ahogyan szerettem volna. Ennek kimondásával nem elfogyott a választásom. Más helyre került. Nekem innen kezdődik az első lépés szabadsága.

„A választásom ma az első ital előtt történik.”