A függőség anti-struktúrája

A tagadás sokkal több, mint hazugság

Kívülről könnyű azt mondani, hogy az ember pontosan tudja, mi történik vele, csak hazudik. Hazudik a családjának, a munkahelyének, az orvosának, a segítőnek, végül pedig saját magának. Hazugság természetesen valóban megjelenhet a függőségben, és a következményei nagyon is valósak. Mégis azt gondolom, hogy ha mindent ezzel magyarázunk, nem értjük meg igazán, mi történik.

Az embernek valahogyan együtt kell élnie azzal az ellentmondással, hogy amit csinál, annak egyre több káros következményét látja, miközben továbbra is szüksége van arra, amitől ezek a következmények származnak. Ezt a belső ellentmondást valahogyan fel kell oldani. Így jelenhet meg a kisebbítés, az összehasonlítás, a mentegetőzés és a racionalizálás. „Én legalább nem reggel iszom.” „Soha nem ittam munka közben.” „Nem vagyok olyan, mint az, aki már mindent elveszített.” „Ha nem lenne ennyi problémám, nem kellene innom.” „Mindenki iszik, csak engem piszkálnak érte.”

Ezeknek a mondatoknak van egy érdekes közös tulajdonságuk: akár igazak is lehetnek. Éppen ettől működnek olyan jól. Lehet, hogy valóban nem iszom reggel. Lehet, hogy tényleg van nálam súlyosabb állapotban lévő ember. Lehet, hogy valóban nehéz az életem. Csakhogy egyik állítás sem válaszol arra a kérdésre, hogy mi történik az én alkoholfogyasztásommal és az én életemmel.

Az összehasonlítás különösen hatékony menekülőút. Mindig lehet találni valakit, aki többet iszik, rosszabb állapotban van, elvesztette a munkáját, a családját vagy az otthonát. Amíg hozzá mérem magam, addig nem kell saját magamhoz mérnem azt, ami velem történik. Pedig talán ez lenne az igazán kellemetlen összehasonlítás: milyen volt az életem öt évvel korábban, és milyen most? Mi minden vált természetessé, amit korábban nem fogadtam volna el? Milyen ígéreteket teszek újra meg újra? Mi lett kisebb körülöttem?

A szakirodalom a tagadást, racionalizálást és a probléma felismerésének torzulását többféle pszichológiai megközelítésből vizsgálja. Számomra azonban segítőként is fontosabb ennél egy egyszerű felismerés: a tagadás nem pusztán információhiány. Nem biztos, hogy attól fog megszűnni, hogy még egyszer, még hangosabban elmondjuk az embernek, hogy baj van vele. Sok esetben ő is látja a következményeket. Csak még nem tud velük úgy szembenézni, hogy abból változás következzen.

Ezért is lehet olyan fontos az a pillanat, amikor az ember először nem másokhoz, hanem saját magához kezdi mérni a helyzetét.

Amikor az alkohol már nem része az életnek, hanem szervezni kezdi azt

A függőséget könnyű úgy elképzelni, mint egy rossz szokást, amelyből egyszerűen túl sok lett. Szerintem ennél lényegesen több történik. Nemcsak az elfogyasztott alkohol mennyisége változhat meg, hanem fokozatosan átrendeződhet a napirend, a döntéshozatal, a kapcsolatok, a pénzhez való viszony, a szabadidő és az is, hogy mi fontos.

Egyre több energia mehet az alkohol megszerzésére, használatára, az ivás utáni regenerálódásra, a következmények kezelésére vagy éppen az egész elrejtésére. Ami korábban természetes kötelesség volt, teherré válhat. Ami korábban fontos kapcsolat volt, zavaró akadállyá válhat. Egy családi program azért kellemetlen, mert ott nem lehet inni. Egy telefonhívást azért nem veszünk fel, mert meghallják a hangunkon. Egy találkozót azért mondunk le, mert másnaposak vagyunk. Egy idő után pedig már előre úgy szervezzük a dolgokat, hogy az ivást lehetőleg semmi ne zavarja.

Én ezt a függőség anti-struktúrájának nevezem.

Az anti-struktúra nem diagnosztikai kategória és nem egy tudományos modell neve. Saját értelmező fogalom, amellyel azt próbálom megragadni, amit sajátélményből, más felépülők történeteiből és később segítőként is újra és újra láttam. A függőség nem egyszerűen lebontja a korábbi életet. Közben létrehoz egy másik működési rendet.

Ez elsőre ellentmondásnak tűnhet. Hogyan lehet struktúráról beszélni ott, ahol kívülről egyre nagyobb káosz látszik? Úgy, hogy a függő ember életében nagyon is kialakulhat egy rendszer – csak egyre inkább az alkohol logikája szervezi. Mikor ihatok? Mennyi van otthon? Hol tudok venni? Kivel találkozhatok úgy, hogy ne legyen belőle probléma? Mikor kell józannak látszanom? Észreveszik-e? Mit mondtam tegnap? Hogyan magyarázom meg? Hogyan oldom meg a holnapot?

Kívülről káosz. Belülről egyre szűkebb, de sajátos rend.

És ez az anti-struktúra azért is erős, mert képes önmagát fenntartani. Egy rossz nap indokolhatja az ivást. Az ivás következménye miatt másnap még rosszabb nap következik. A szégyen és a feszültség ismét okot adhat az ivásra. Egy kapcsolat konfliktusossá válik az alkohol miatt, majd a konfliktus maga lesz az újabb magyarázat arra, hogy miért kell inni. Egy idő után már nagyon nehéz megmondani, hol kezdődik az ok, és hol a következmény.

A függőség egyik félrevezető tulajdonsága közben az is, hogy az ember hosszú időn keresztül működőképes maradhat. Dolgozik, számlákat fizet, bevásárol, gyereket nevel, beszélget, viccelődik, vállalkozást vezet vagy másokról gondoskodik. Ebből születik az egyik legerősebb önigazolás: ha valóban alkoholbeteg lennék, minderre már nem lennék képes.

Csakhogy szerintem rossz kérdést teszünk fel, amikor csak azt nézzük, működik-e még valaki. A kérdés az is: milyen áron működik?

Mennyi energia szükséges ahhoz, hogy kívülről minden rendben lévőnek látsszon? Mennyi titkot kell fenntartani? Hány történetre kell emlékezni? Hány ígéret hangzott már el? Hány reggel kezdődött úgy, hogy „soha többé”, és hány este végződött mégis ugyanúgy? Mennyi figyelem marad a családra, a munkára, másokra vagy saját magunkra, ha közben egyre nagyobb mentális teret foglal el az alkohol?

Saját tapasztalatom szerint a függőség egyik különös képessége, hogy az ember fokozatosan alkalmazkodik a saját romló állapotához. Nem egyik napról a másikra fogadunk el mindent. A határok lassan mozdulnak el. Ami öt évvel korábban szégyenteljes lett volna, később kellemetlen. Ami később kellemetlen volt, idővel megszokottá válhat. Így lehet úgy egyre rosszabbul élni, hogy közben hosszú ideig azt gondoljuk: még nincs akkora baj.

A szégyentől az elszigetelődésig

Ahogy nő a különbség aközött, ahogyan élni szeretnénk és ahogyan ténylegesen élünk, megjelenhet a szégyen. A szégyen szerepéről fontos pontosan beszélni, mert a kutatások nem igazolják azt az egyszerű állítást, hogy a szégyen automatikusan további szerhasználatot okoz. A kapcsolat ennél összetettebb. A szakirodalomban ugyanakkor jól látható a szégyen és a szerhasználathoz kapcsolódó problémák összefüggése.

Engem ebből leginkább a szégyen társas következménye érdekel. A szégyen ugyanis ritkán mondja azt, hogy menj oda valakihez, mondd el neki őszintén, mi történik veled, és kérj segítséget. Inkább azt mondja: rejtsd el.

Ne mondd el, mennyit ittál. Ne mondd el, hogy megint megtörtént. Tüntesd el az üveget. Találj ki valamit. Ne vedd fel a telefont. Kerüld azt, aki kérdez. Haragudj arra, aki észreveszi.

A titkolózás pedig távolságot teremt. Egy idő után könnyebb lehet olyan emberek között maradni, akik nem kérdeznek, vagy akik ugyanúgy isznak. Nem feltétlenül azért, mert tudatosan le akarjuk építeni a régi kapcsolatainkat. Egyszerűen egyre kényelmetlenebbé válnak azok a helyzetek, ahol szembe kellene néznünk önmagunkkal.

Ehhez társul a társadalmi stigma is. Az alkoholfüggőséget a közgondolkodás ma is hajlamos morális problémaként kezelni: miért nem szedi össze magát, miért nem gondol a családjára, miért nem hagyja abba? A felelősség kérdése természetesen nem tüntethető el. A felépülésben éppen nagyon fontos lesz. De egészen más dolog felelősségről beszélni, mint hibáztatni.

A megszégyenítés ritkán teremti meg az őszinteség biztonságát.

És itt zárulhat be egy különösen veszélyes kör. Minél több probléma keletkezik, annál több a szégyellnivaló. Minél több a szégyen, annál több a titok. Minél több a titok, annál nagyobb az elszigetelődés. Minél nagyobb az elszigetelődés, annál kevesebb olyan kapcsolat marad, amely segítséget jelenthetne. Az anti-struktúra így már nemcsak az alkoholról szól. Kapcsolati struktúrává is válik.

A függőség nem vákuumban történik, és a felépülés sem. Ez az egyik pont, ahol a saját tapasztalat és a mai felépüléskutatás különösen szépen találkozik. A társas hálózat számít. Számít, hogy kikkel töltjük az időnket, milyen viselkedés számít természetesnek a környezetünkben, és van-e körülöttünk olyan ember, akinek a józanság nem elmélet, hanem megélt valóság.

A 12 lépéses közösségek hatásmechanizmusait vizsgáló kutatások egyik fontos eredménye, hogy a kedvezőbb kimenetek egy része a társas hálózat változásán keresztül is magyarázható. Csökkenhet az ivást támogató kapcsolatok súlya, miközben erősödhetnek az absztinenciát és a felépülést támogató kapcsolatok. Számomra azonban ebből nem az következik, hogy mindenkinek ugyanabba a közösségbe kell mennie, hanem egy sokkal tágabb felismerés: a felépüléshez megtartó emberi kapcsolatok kellenek.

Nagyon nehéz ugyanabban a rendszerben másképpen élni, amelyben a függőség kialakult és fennmaradt.

Ha az alkohol kikerül, mi kerül a helyére?

Itt kapcsolódik be egy számomra különösen fontos szakmai fogalom: a felépülési tőke, vagy recovery capital. A fogalom lényege leegyszerűsítve az, hogy nem elég azt kérdezni, használ-e valaki alkoholt vagy más szert. Azt is meg kell nézni, milyen erőforrások állnak rendelkezésére ahhoz, hogy egy másfajta életet fenn tudjon tartani.

Van-e biztonságos lakhatása? Van-e ember, akit felhívhat? Van-e napi ritmusa? Van-e munkája vagy értelmes tevékenysége? Van-e olyan közössége, ahol józanul is helye van? Tud-e segítséget kérni? Van-e jövőképe? Van-e valami, amiért érdemes reggel felkelnie?

Ezek első látásra talán nem tűnnek addiktológiai kérdéseknek. Pedig egyre inkább azt gondolom, hogy nagyon is azok.

A recovery capital kutatása az elmúlt években jelentősen fejlődött. A megközelítés egyik ereje éppen az, hogy a felépülést nem kizárólag a szerhasználat hiányával méri, hanem figyelembe veszi azokat a személyes, társas és közösségi erőforrásokat is, amelyek egy tartósan megváltozott életet képesek megtartani.

Ez már nagyon közel van ahhoz, amit én a józanság struktúrájának nevezek.

A változás kezdete ugyanakkor nem feltétlenül látványos. Nem biztos, hogy az ember elveszíti a családját, a munkáját, a lakását vagy az egészségét. Nem biztos, hogy kórház, rendőrség vagy valamilyen drámai esemény kell hozzá. Nincs egyetlen kötelező mélypont, amelyet mindenkinek el kell érnie ahhoz, hogy változni tudjon.

Lehet egy mondat. Egy reggel. Egy újabb megszegett ígéret. Egy családtag tekintete. Egy orvosi eredmény. Egy munkahelyi helyzet. Vagy egyszerűen az a fáradtság, amikor már saját magunknak is egyre nehezebb elhinni ugyanazokat a magyarázatokat.

Valami megreped. Lehet, hogy ezt már nem én irányítom.

Ez még nem felépülés. Sokszor még segítségkérés sem. Lehet, hogy másnap újra megpróbáljuk visszazárni ezt a repedést, és új magyarázatot keresünk. De valami már megjelent, amit később nehéz teljesen elfelejteni: a kétely.

Talán nem az a kérdés, hogyan tudnék ugyanígy tovább élni, csak kevesebb következménnyel. Talán nem az a megoldás, hogy ezentúl csak hétvégén, csak sört, csak társaságban, csak kettőt. Talán egészen más kérdést kell feltenni: képes vagyok-e másképpen élni?

És szerintem itt kezdődik a felépülés valódi kérdése.

Az absztinencia óriási változás. Sok ember számára életmentő változás. Nem szeretném kisebbíteni a jelentőségét, mert alkohol nélkül nincs alkoholból való felépülés. De van egy kérdés, amely saját felépülésem során egyre fontosabbá vált számomra, később pedig szakmailag is elkezdett foglalkoztatni.

Ha kivesszük az alkoholt abból az életből, amely éveken keresztül az alkohol köré szerveződött, mi marad a helyén?

Ha az alkohol segített elaludni, valamivel meg kell tanulni aludni. Ha az alkohol oldotta a szorongást, valahogyan meg kell tanulni a szorongással élni és azt kezelni. Ha az alkohol jelentette a társaságot, új kapcsolatok kellenek. Ha az ivás töltötte ki az estéket, egyszer csak ott lesznek az esték. Ha az alkohol segített nem gondolni bizonyos dolgokra, józanul ezek a dolgok újra megjelenhetnek. Ha pedig évek óta minden nehézségre ugyanaz volt a válasz, akkor új válaszokat kell tanulni.

Ezért gondolom azt, hogy az absztinencia és a felépülés nem teljesen ugyanaz.

Az absztinencia megállít egy folyamatot. A felépülés elkezd felépíteni valamit.

Nem egyik napról a másikra, és nem tökéletesen. Kapcsolatokat, napi rendet, felelősséget, őszinteséget, segítségkérést, önreflexiót, közösséget, értékeket és reményt. Azt a képességet, hogy az ember ne csak ne igyon, hanem lassan képes legyen józanul élni.

Talán ezért sem szeretem a felépülést akaraterő-történetként elmesélni. Az akaraterő fontos lehet, de önmagában kevés magyarázat arra, hogyan marad valaki józan éveken keresztül. Ahhoz rendszer kell. Emberek kellenek. Szokások, határok, felelősség, önismeret, valamilyen értékrend és annak fokozatos megtapasztalása, hogy a józan élet nem az alkohol nélküli régi élet, hanem lehet egy másképpen felépített élet.

Innen ered számomra A józanság struktúrája gondolata is.

Ha a függőség éveken keresztül létrehozta a maga anti-struktúráját, akkor a felépülésnek idővel létre kell hoznia egy másik szerkezetet. A tagadás helyére valóságkapcsolat kerülhet. A titkolózás helyére őszinteség. Az izoláció helyére kapcsolódás. A kontroll mindenáron való fenntartása helyére segítségkérés. A széteső napok helyére valamiféle napi rend. A megszegett ígéretek helyére felelősség. A reményvesztés helyére pedig lassan megjelenhet annak tapasztalata, hogy lehet másképpen élni.

Nem gondolom, hogy ez egyenes út. És azt sem, hogy mindenki ugyanazon az úton jut el ide. De a két irány számomra egyre világosabban látszik.

A függőségben az élet lassan a szer köré rendeződik. A felépülésben lassan újra az ember köré.

Az absztinencia megállíthat valamit. A felépülésnek azonban fel is kell építenie valamit.

Innen folytatom a következő részben.